2017. november 18., szombat

Igazi Ajándék

Egy 8 éves kislány.
Tehetséges.
Furulyázik.
Minden nap gyakorol. Délután a suliban. Ha kell, ha nem, meg akarja mutatni, mit tud.
Kiáll az osztály elé ragyogó szemekkel, előveszi a két pici kezét, és a levegőben elkezdi játszani a dallamot.
Tökéletes ritmussal, és minden hangot jó helyen "fog le". De néma marad.
Némán furulyázik, mert nincs hangszere.
Hogy miért, az igazi okot én nem tudhatom. Szegénység? Nemtörődömség? Nem az én tisztem megítélni. Én csak annyit tudok, hogy egy furulyás gyermek hangok nélkül játszik dallamot.
Pár hete nézem, de nem bírom. 
Következetlenség, hogy én, mint tanító, vegyek egyet egyetlen gyereknek, a többi 24-nek meg semmit. 
Mégis elhatározom magam. Mindegy, hogy milyen tanító leszek...ember vagyok.
Írok pár embernek....és pár órán belül jön a válasz:
3 furulya van...keressek még furulyázni vágyó szegény gyerekeket, mert itt bizony adni akarnak!!!
És még csak azt se tudjuk, kiét adjuk, mert mindenki ADNI AKAR!!!
Lelkek gyógyulnak. A kislányé, aki megkapja azt, amiről álmodni sem mer. Az enyém, mert adhatok. És azoké, akik adni akarnak, mert nekik is szörnyű gyerekkoruk volt.
Nem egy nagy ajándék. Pár ezres tétel. Mit jelent egy gyermeknek?
Én remélem, hogy a legtöbbet. Többet a pénznél, és bármilyen földi értéknél. Hogy továbblendíti majd őt a következő éveken, hogy érdemes tovább menni, hogy nem süllyed meg ott, ahol a jelenlegi helyzete tartja.
Ez Ajándék. Igazi ajándék. Nem pénz, nem 10ezres játék. Ez olyan, ami talán a szívébe vésődik. Mi pedig imádkozunk, hogy a mag kikeljen, és gyümölcsöt teremjen.
Kedves drága kislány! Az Isten küldte ezt az ajándékot ismeretlen anyák kezein keresztül. Használd, ahogy csak tudod!
Mi meg köszönjük, hogy rajtunk is segítettél!


2016. február 14., vasárnap

"Szaranya" vagyok, vállalom!

Előre leszögezem, senkit nem akarok megbántani. Tiszteletben tartom mindenkinek a gyereknevelési módszereit.
De most vállalni szeretném a "szaranya" oldalt az " Az 5 legsúlyosabb gyermeknevelési hiba, amit egyre több szülő elkövet" nevezetű írás kapcsán. ( http://pozitivnap.hu/eletmod/az-5-legsulyosabb-gyermeknevelesi-hiba-amit-egyre-tobb-szulo-elkovet )

Egy angol dada, gyereknevelési tanácsadó megmondja. Mindenkinek. Mit? Hogy hogyan kell nevelni az én gyerekeimet. És a tiédet...és mindenki másét. Mit tudunk róla? Semmit. Mit tud ő a mi gyerekeinkről? Semmit. De pár mondatban össze tudja foglalni, hogy mi a baj...mindenhol.
Ez a hölgy brit. Ha valaki volt már családnál Angliában gyerekekre vigyázni, megérti miről beszél a szerző. Nem tapasztaltam, csak messziről, az is elég volt. Nem lehet összehasonlítani őket a magyar gyerekekkel, és épp ezért nem vonatkoztathatunk általánosan a Föld összes gyerekére!
Ja....hogy ez nem a mi gyerekeinkre vonatkozik, hanem másokéra? Hát...kérem....nézzen mindenki magába, és alkalmazza a "mindenki a saját háza táján seperjen" ősrégi elvét.

Azt hiszem akkor jutottam el ezeknek az elméleteknek az átgondolásához, amikor nem aludt az elsőszülöttem. Nem alszik a gyereked? Van rá könyv! Csináld végig a módszert, amit ír. Meggyőzően. Olyan meggyőzően, hogy én is elhittem. 1 hét, nem több, és a gyerek aludni fog. Ha mégse válik be, a gyereknek neurotikus problémái vannak, kezeltesd!!!
Két hét sírás (gyerek és jómagam részéről) elég volt ahhoz, hogy átgondoljam: normális ez? Tényleg mások szerint kéne ezt csinálnom? Nem pedig az egyedi és megismételhetetlen gyerekemre figyelni, elfogadni őt?
Egy hét alatt kellett volna jönnie a változásnak. És két hétig csináltam, betartva minden betűt. Aztán....Feladtam. Igen, én, aki soha nem adja fel, akkor feladtam. Miért? A gyerekemért. És önmagamért. Rájöttem, hogy nem mindig úgy kell lennie, ahogy a nagy könyvben írják. Nem minden "tökéletes". Mindent kipróbáltam, és nem működött.
Feladtam. Feladtam a saját elméleteimet. És alárendeltem magam annak, hogy ez a gyerkőc nem alszik. Mai napig nem tudom, miért, de ez volt. 
És innentől kezdve könnyebb lett. Nem könnyű! Könnyebb.
Most 5 éves. 3 éves kora óta alszik, mint a bunda.
Második gyermek? 12 hetes vizsgálat: vetessem el. Innentől kálvária, nem akarom részletezni. De nagyon sok mindenre megtanított. Hogy nem az számít, hogy tökéletes anya legyek, hogy tökéletes gyerekem legyen. A legnagyobb dolog, amire megtanított, hogy örüljünk, hogy élünk, és egyetlen dolgom van: szeretni őket! És még egy dologra: ne mások véleménye alapján döntsek, hanem a saját belátásom szerint.
Harmadik gyerek: ekkora már egyetlen könyvem sem maradt. Olyan, amilyen. (természetesen tökéletes :D ). Fáradt vagyok? Marhára. Túléljük.

És most én is pontokban reagálnék az elhibázott nevelésre, a "szaranyák" oldaláról:

1. A híres "bögre teszt". 
Amiről egyébként senki nem hallott, csak egyetlen fb-os posztból. Tegyél egy bögrét a gyereked elé, és ha utána nyafog, mert nem a kékben akarta, hanem a rózsaszínben, akkor a "szaranya" elfehéredik, és kicseréli rémülten.
Én még egy anyát se láttam elfehéredni, max elvörösödni a méregtől. Bár reggelente senkinek nem vagyok ott a konyhájában, tehát nem tudom ki mérte ezt fel, és mikor.
A másik dolog: én minden reggel ugyanabból a pohárból iszom meg a kávémat? Miért? Mert szeretem, megszoktam, az én bögrém, fogalmam sincs.
Ha bemegyek egy kávézóba, szép porcelán bögrében kapom a kávét. Jó látvány, jobban ízlik. Ha papír pohárba kapnám, egyáltalán nem lenne olyan "finom".
Most komolyan...csak azért szívassam a gyerekemet, hogy megtudja, ki a főnök? Hogy tekintélyt parancsoljak? Hát bevallom, én azok közé a "szaranyák" közé tartozom, akik megkérdezik, hogy melyik bögrét szeretné, illetve meg se kérdezem, mert tudom.
Vannak szabályok. Van amiből nem engedek. De hogy ilyen mindennapi dologban leckéztessem meg őket....hogy jó felnőttek legyenek majd.... Hogy egyetlen ilyen "teszt"-ből szűrjön le bármilyen következtetést valaki, hogy én hogy nevelem a gyerekeimet...nem tudom.

2. Étteremben végigülni egy vacsorát. 
Egyáltalán hány évesekről beszélünk? Tisztában van vajon az életkori sajátosságokkal? Én egy nyugodt ember vagyok, de nekem hosszú végigülni a várakozási időt, mire a vacsorát kihozzák, néha egy óra. Vagy több. Ki akar egy gyereket arra kényszeríteni, hogy órákon keresztül üljön és fogja be a száját? Normális ez? Persze. Vannak gyerekek, akik kibírják. Örömet nem okoz nekik, az biztos, de anya meg apa legalább "megtanítja" a jó modorra.
Én is szeretném, ha jó modoruk lenne, de nem feltétlen érzem, hogy ha egy óvodás nem tud órákig csendben ülni egy remek vacsora kedvéért, azért rossz gyerek lenne.
A gyerek úgy van összerakva, hogy fut, játszik, nevet, beszél. Nem pedig úgy, hogy ül, és "jól" viselkedik.

3. Nem szól más rá a gyerekre.
Ha ott a szülő, nyilván nem. Ha nincs ott a szülő, szerintem most is rászólnak. Én pl voltam olyan vandál, hogy egy ugrálóvárnál egymást félretoló gyerekeket sorba állítottam, és rájuk szóltam. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyem, ráadásul az enyémek ott álltak már 3 kimaradt kör óta, mert az én "rossz" gyerekeimnek megmondtam, hogy sorba kell állni. Még akkor is, ha pingvines bögréből isszák a kakaót! :D
De egy emlék is felidéződött a 25 évvel ezelőtti időkből: 8-9 éves lehettem, amikor Mikulás napján úgy döntöttünk a testvéremmel, hogy meglepjük a szüleinket. Az összes összespórolt pénzünkön (ami nem volt sok), édességet veszünk nekik, és teletömjük a csizmáikat.
Elmentünk a helyi ABC-be, és a kosárba tettünk csokikat, cukrokat és ropit.
A pénztárnál derült ki, hogy elszámoltuk, és vissza kellett tennünk valamit, mert nem volt elég a pénzünk.
A pénztáros hölgy ordított velünk mindenki előtt, mert mi voltunk a büdös kölykök, akik csak a hasukra gondolnak, és minden édességet összevásárolnak, és miattunk kell kinyitnia a kasszát.
Ott álltam gyerekként, és szégyelltem magam olyan dologért, amiért nem kellett volna.
Hazamentünk megalázva, és sírva beleraktam a maradék csokit a csizmákba, és a ropit. A ropira máig emlékszem, nem akartam, hogy csak csokit egyenek anyáék.
Örömet okoztunk, de nem tudtam örülni. Pedig nekünk adták mindet, olyan boldogok voltak a szüleink. Csak azt éreztem, hogy rosszat tettem, és úgy néztem azokra az édességekre, mintha bűn tapadt volna hozzájuk.
Ezek után kérdem: jogom van nekem megítélni egy gyerek cselekedetét úgy, hogy semmit nem tudok a körülményekről? Jogom van megszólni bárkit, ha csokit eszik, hogy na ez a kölök is csak édességet tud enni, holott talán egy hónapban egyszer teszi.

4. Ha egy pelenkás megbotlik, magát kellene felsegítenie ahelyett, hogy nyújtja a kezét.
Emberek! Ti szülők vagytok egyáltalán???
Én engedem a gyerekeimet, mászni, esni, puffanni...nyilván normális keretek között. Sokszor mondták már nekem, hogy ők ettől rosszul lennének, és nem engedik a gyereküknek.
Engedem. És a gyerekeim felállnak maguktól. Nem kértek pelenkásan segítséget. Nem segítettem. De ott voltam végig, figyeltem a szemem sarkából. És amikor kérték a segítséget, amikor szóltak, igenis odamentem, mert tudtam, hogy most kellek. Most nem eltaszítanom kell egy pelenkás gyereket, hanem segítenem.
Ettől lesz rossz felnőtt a gyerekem? Nem hinném. Ekkor tanul meg bízni, és tudja, hogy anyára számíthat. Megtanulja, hogy ha baj van, nem kell csakis önmagában fuldokolnia a mocsárban, mint a majom, aki saját hajánál fogva próbálta kihúzni magát a tanmesében. Lehet bízni, hinni valakiben. Lehet az másik ember, vagy Isten...nem szégyen, ha van kivel beszélni a nehéz időkben.

5. Állatkerten keresztülrohanó apuka, akinek vizet kér a gyereke, és azonnal vinni kell.
Megmondom őszintén, én ilyet még nem láttam. Se olyan szülőt, aki 20-szor felkelne éjszaka vizet vinni a gyerekének, max odatesz egy pohár vizet. Még mindig ne felejtsük el kedves magyar szülők, hogy a cikk írója angol. 

Végül az én meglátásom:
Ember vagyok. Próbálok jó anya lenni, de tény, hogy hibákat követek el ugyanúgy, mint bárki más. Nem szégyen bocsánatot kérni a gyerekemtől, mikor nem is miatta voltam ideges, mégis rákiabáltam. Elmondom, hogy nem így akartam, ideges voltam, kibékülünk, megöleljük egymást.
Fegyelemre és tiszteletre is szeretném nevelni őket. De semmiképp sem megfojtani, regulázni, cseszegetni, frusztrálni őket.
Igen, tudom, hogy a 3 évesem egyedül is át tud öltözni az oviban, és sokszor engem ugráltat. Próbálkozom leszoktatni erről, de szép szóval, nem erőszakkal...az 5 évesemnél is bevált. Idő kell. Megbirkózunk. Hogy épp akkor nem tudom megmutatni, hogy én vagyok a Főnök? Nem a főnöke vagyok...az anyja!
Anya kompenzál. Én tudom, ha rémálmodik, ha nehéz időszaka van, ha a kistestvérrel többet foglalkozok, és szeretné, ha neki is segítenék öltözni az oviban, csak hogy ugyanúgy érezze, vele is annyit törődöm.
Én ajándékba kaptam a gyerekeimet, és felelősségem a szépre jóra nevelni őket. Nem pedig a főnökük lenni.
Szabok határokat, de engedem, hogy feszegessék azt. Megpróbálom, hogy bennük alakuljon ki a képesség a jó és a rossz felismerésére, ne pedig én mondjam meg, mi a jó és mi a rossz.
Ha megbántanak kimutatom az érzéseimet. Nem szégyen, ha megtudja, hogy annyira fáj a viselkedése, hogy sírtam. Egyszer meglátták, hogy sírok, maguktól jöttek bocsánatot kérni, és leültek szépen játszani, hogy ne okozzanak bánatot. Nem szégyen, hogy nem rendíthetetlen őrmester az anyjuk, hanem egy érző lény, aki irányít, de néha neki is fáj.

A gyereknevelés nem egyszerű. De hogy 5 legsúlyosabb hiba lenne???
Teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy egy anya egyetlen súlyos hibát követhet el a gyereke ellen: ha nem szereti úgy, ahogy Isten neki adta.
És arról is meg vagyok győződve, hogy minden gyerek más. Minden gyerek más törődést igényel, és minden élethelyzetben ez változik.
Az anya kapta azt a képességet, hogy ismerje igazán saját gyermekét. És saját érzéseire, tapasztalataira támaszkodva tudja őt nevelni legjobb képessége szerint.

Végül egy bibliai Ige, amely útmutató lehet nem csak az anyák számára, és nem hiszem, hogy ezzel bárki "bakot lőne":


 "Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!" (I. Kor.16:14)