2008. április 30., szerda

Betöltetlen pozíció

Most, hogy a kedvenc vevő ügye minden téren elvérzett, üresedés ténye áll fenn.
A pozíció megnevezése: kedvenc vevő.
Követelmények:
- okos
- vicces
- úriember
- házas, hűséges, szerető férj, aki nem akar ismerkedni, barátnőt szerezni, se egyebet
- ja, és angol.
Munkaköri leírás:
- minden nap a szokott időben megjelenni
- minden egyes nap ugyanazt az italt rendelni, ugyanabban a méretben, mindig elvitelre
- továbbá köteles kedvelni engem, mint mindennapi kávéadóját
- kedvesnek lenni mindig, legalább minden másnap viccelődni
- minden nap beszélgetni velem, még ha csak egy mondatra is futja idő
- számon tartani, hogy én létezem, ha nem lát egy hétig, érdeklődni, hova tűntem.
Bérezés:
- minden nap egy mosoly
- heti legalább háromszori érdeklődés a hogyléte felől
- heti minimum kétszeri viccelődés
- elárulom, hogy mikor tényleg friss a kávé, és mikor csak azt mondjuk, hogy...
- ha tejjel készültet kér, mindig a megfelelő hőfokú lesz, és nem melegítem újra
- ha ennivalót is vásárol, a lehető legnagyobb darabot kapja, nem szedjük fel a földről, és nem mócsingoljuk össze.
- kedvelni fogom, és számon tartom a létezését
- ha nem látom 5 napnál tovább, felháborodottan számonkérem, hogy hol volt.
A pályázat mostantól aktuális.

In Memoriam of Mr Green

Mr Green, aki minden nap megjelent e szent helyen, nemes angol eleganciával várva sorát, lépve közelebb és közelebb, sármos hangjával elkápráztatva földi lényünket, Mr Green, most fájó szívvel búcsúzunk tőled.
Az igazi gentleman-től, aki bearanyozta napunkat, akiért éltünk-haltunk, szívünket is beleöntöttük az italába, és most itthagyott bennünket.
Mr Green, aki oly ifjú volt, alig 50, és bariton hangja mindent felülmúlt: "tall green tea, please"
Egész nap várva, hogy megjelenjen 8.15-kor az earl grey teájáért, és a kis granola müzliszeletjéért, aztán 12.20-kor a zöld teájáért, és ha szerencsések voltunk, még közben is be-beugrott hozzánk.
A nap, mikor közölte a végzetes hírt, hogy már csak 2 napja van hátra, mindannyiunkat lesújtott. Feldolgozhatatlan volt. Ki lesz helyette nekünk, aki ilyen kedves lesz velünk. Aki ilyen úriember, aki megnevettet minket minden percben, aki megkérdezi tőlünk, hogy hogy vagyunk, aki megáll beszélgetni velünk...ohh, Mr Green, mindennek vége.
Miért kell munkát váltanod? Miért kell 3 utcával arrébb dolgoznod szerdától? És miért van annyi rohadt Starbucks, hogy idáig már nem kell eljönnöd?
Készültünk erre a napra, amikor végleg elhagysz bennünket.
És az utolsó találkozásunkkor a búcsú szavai helyett...
Ahelyett, hogy gondoltál volna ránk...
Megadtad a 20 éves lengyel fogszabályzós kislánynak a telefonszámodat....
Mr Green, bárki voltál is eddig, mostmár tényleg béke poraidra.
Nyugodj békében.
Ámen

2008. április 29., kedd

Nem vagy egyedül

A többmilliós nagyvárosban néha elveszettnek érzem magam, néha otthon. Ha netán egyedül lennék, akkor sem kell aggódnom, mert van egy biztos pont, egészen közel. Csak körül kell nézni.
Állok a buszmegállóban, még jó hogy a 47-es 8-10 percenként jár, és csak 20 perce várok. Van még egy-két versenyző a közelemben. Némelyek értetlenül nézik a menetrendet (Kínában nem ilyen betűk voltak - gondolják), némelyek az esélytelenek nyugalmával bámulnak ki a fejükből, és még akad egy két meggondolatlan öregasszony, akik otthonhagyták a szemüvegüket, és most a járókelőket zaklatják, hogy olvassák el nekik, mikor jön a busz. És a következő mikor, és a következő, és aztán milyen buszok járnak még erre, és azok mikor jönnek, és mennyi a kettő közti különbség, és megy ez a végtelenségig, ha sikerül egy balekot találniuk.
A közös bennük, hogy mindenki kiválaszt magának egy teritóriumot. Odébb botorkál pár méterrel, betartva az iratlan törvényt. Az az ő helye, ő ott áll, még talán körbe is pisilnék, ha a kultúra megengedné.
Nekem is megvan az enyém.
Kezdeném egyedül érezni magam 20 perc várakozás után. Sehol semmi érdekes, a tekintetem körbejár. Aztán megint oldalranézek...ez meg mi? És hogy került ide? Határozottan emlékszem, hogy nem volt itt. Kb 4 óránál szorosan mellettem, mint hű segítőtársam a bajban, egy feka ácsorog... Az én területemen majdnem hogy hozzámtámaszkodva nézelődik a világ legtermészetesebb módján.
Arrébb megyek egy lépést, természetesen az ellenkező irányba, mert a feka felé már nem is tudnék moccanni se.
A feka nem mozdul. Kicsit zaklatottan, de megnyugszok, hogy jó ez itt nekem, még jó hogy nem pisiltem körbe az előzőt.
Pár perc elteltével mintha valaki szuszogását hallanám. Miért hallom? És ki szuszog?
Talán a mögöttem álló afrikai testvérem? Hogy mikor osont oda, az rejtély. Ezek megtanultak hangtalanul járkálni. Muszáj volt az oroszlánok miatt.
Egyre határozottabban érzem, hogy egyedül is megy nekem ez az utcai élet, elhagyom a terepet. Meglátok arrébb pár padot, ahol senki se ül. Mire leteszem magam, legalább 2 hőkereső is megindul felém, mintha eddig tilos lett volna leülni.
Hihetetlen. Mi folyik itt?
25 perce várom immár, hogy leteljen az a nyomorult 8 perc. Hamarosan jön a busz.
Na és akkor mi lesz? Jobb esetben lesz hely. Rossz esetben nincs hely. És akkor már semmi sem szab gátat, hogy megkezdődjön a dörgölőzés, nyomakodás, lapulás, nyakba lihegés...
Talán a hideg afrikai éjszakákra emlékeznek, hiányzik a törzsi közösség. Összebújni a hideg éjszakákon, együtt vacogni egy bokorban, hogy az oroszlán felismeri-e még rajtuk az emberszagot, összenyomi a meztelen testüket a kis viskóikban...Igen...távol a kontinenstől...itt a rideg Angliában...
Épp kezdenék elérzékenyülni, mikor sikerül megtalálnom a végkövetkeztetést:
Az élet nehéz.
Fájdalmas búcsút veszek tőlük, ne haragudjatok kis hőkeresők, meg a marhanagyok se, de ma nem.
Metróval megyek.