Lepkegyűjtés

Előveszem a digitális dobozomat, keresem a gyűjteményemet. Nem néztem már meg rég, talán már meg sincs.

Ó, még mindig itt van. Szépen kirakosgatom a képeket egymás mellé. Hihetetlen, mennyi van már. Azt se tudom, mi micsoda, egyik színesebb, mint a másik, még nevük is van. Sőt, leírás is hozzájuk. És ami igazán különlegessé teszi őket: élnek. És az enyémek.

Minden nap ugyanott vannak, némelyik változtatja a színét is, akkor gondosabban megnézem.

Némelyik nem mozdul, csak hever változatlanul évek óta. Talán már nem is él. Megpróbálok beszélni velük. Csend. Már nem beszélnek. Talán már nem is olyan különleges ez az egész.

De ha már nem beszélnek, nem mozognak, miért ez a halott-gyűjtemény? Csak hevernek fáradtan, nekem ez nem kell.

Szólongatom őket. Még van válasz, de van, amelyiket nem is akarom szólongatni. Nem tetszik a színe. Megpiszkálom egy kicsit, semmi válasz. Kiveszem a többi közül, nem is értem, miért repült be hozzám...gyüjteménynek.

Szólongatok tovább....nincs válasz. Óvatosan kiveszem őket, és kidobom a szemétbe. Némelyiket megtartom, mert még így is tetszik, és némely csak egyszerűen fáj, hogy már nem ad választ. Őket is kidobom.

A gyűjtemény egyre fogy, de egyre szebb lesz. Valamiért mégsem merek annyit kivenni, amennyit szeretnék. Mi van ha még élnek, csak alszanak. Hát várok velük...még egy kicsit.

Addig is nézegetem a gyűjteményemet, miközben más nézeget engem, mint színes darabot, vagy kidobandó lepkét.

Hátezmegmi?

Az ír főnök: jövő pénteken megyünk inni. De neki még a csütörtök is jó. Természetesen a péntek mellett.
A görög: utáljuk a fekákat és a buzikat
Az olasz: akire olyan hatással tudok lenni, mint az apámra és a férjemre együttesen
A szomáliai: meleg és fekete
A francia: 1 hónap meló után ma végre végleg elment
A litván: az egyszerű, kifejezéstelen tekintet tökéletes modellje
A dél-koreai: tökéletes rabszolga. Nem túl okos, épp ezért mindig vidám
A kolumbiai: nem értem miért szeret mindannyiunkat.

Görkori - Elkezdődött...

Egy hét komoly tapasztalat után megérett az idő arra, hogy ugyan nem tudok megállni, se normálisan egyenesen menni, de irány a város(London belváros). Tulajdonképpen e célból vettem, hogy munkába járjak vele, ideje bevégezni a végzetünket.

Helyzetet felmértem, 5 km, előzetesen legyalogoltam, 1 óra. Hát nincs más hátra, mint start. Természetesen Ákossal próbaút vasárnap.

Próbaút eredménye: Az 1 órás gyalogutat sikerült megtenni 1 óra 20 perc alatt görkorival. A víz szakad rólam, a lábam görcsben, a csontjaim szétesnek, a hátam bal fele még egy múltheti húzódás emlékét idézi, a jobb felső karom belső oldala tenyérnyi területen véraláfutásos. Ez egy hatékony megállási mód eredménye, amit a villanyoszlopra való felcsavarodásnak hívnak. Csak egy szemlélő volt, de az vissza is fordult. Később persze felfedeztem az alsó karomon, és a lábszáramon is ismeretlen eredetű foltokat, de az már olyanszinten eltörpül a karom mellett, hogy szégyellem megemlíteni is. De, még mindig életben.

Másnapra újra felvettem ezt az átkot, és irány megint. Már csak 1 óra volt. Legalább a gyaloglási tempót sikerült felvennem, és nincs több kék folt...legalábbis nem érzem. Ezek után már teljesen meg voltam győződve arról, hogy haldoklom. Éjszaka csak annyit éreztem, hogy a lábaim lehet nem maradnak meg a helyükön, és leszakadnak. Vagy tőből, de lehet csak térdtől.

Következő nap olyan felhőszakadás volt, amit csak az égiek küldhettek életbenmaradásom érdekében. Ez az egy nap szünet olyan erőt adott, hogy szerdán mintha csoda történt volna.

Na nem mintha száguldozásról beszélhetnék, de a reggel 7 órai ragyogó napsütésben még elesni se volt kedvem, a lábam se fájt, és még időm is volt leülni a Temze parton, és bámulni ahogy felhúzzák a Tower hídját. Lehet csak álmodtam.

Aznap már Édesanyám is felhívott, hogy életben vagyok-e még. Örömmel közöltem vele, hogy túlvagyok a mélyponton, nem sejtve, hogy másnap hajnalban a 3. segges után leveszem a korit, és a pokol fenekére kívánva ezt az ördögi eszközt, szitkozódva végiggyaloglom a maradék távot.

Mindennek egy hete. 4 napja tünetmentes vagyok. Nem estem. 40 percnél járok, amit ugyan még félóra alá kell csiszolni, de nem fáj semmim, nincs halálfélelmem, és ami a legfőbb, sikerült terjesztenem a kórt.

Szabad óráimban nézem, ahogy Ákos élvezi a sebességet új szerzeményével, levetve válláról azt a gondot, hogy nem tud megállni, aztán előjön egy bokorból, és folytatja. Néha elvesztem szem elől, kétségbeesek, de végül hallom a megnyugtató tompa puffanást, és megnyugszok, itt van a közelben.

..hm...hát igen...a görkori...elkezdtük...

ELŐZMÉNYEK: 1.rész
                             2.rész  
                             3.rész

Görkori - Az utcán

Ideje elszakadni a hátsó kert nyújtotta biztonságtól, irány az utca! Hát fiam minek veszel görkorit, ha még az utcára se mersz kimenni.

A kertkapunk nagyon szerencsésen van megoldva, ugyanis ahogy kilépek rajta, erős lejtés, macskakővel fűszerezve. Ha sikerül itt élve lejutni, anélkül, hogy a gurulás begyorsulna, és mondjuk a kerék nem akadna bele egy kőbe, ami azt eredményezné, hogy lábam egyhelyben maradva testem előrelendül, és elgondolkozok azon, hogy védősisakot miért nem vettem, ezután már csak egy padka figyel kb 10 centis mélységgel, természetesen egy méteren belül, nehogy unalmassá váljon a szakasz, tehát ha esek, ez már meg se kottyan. Túlélés érdekében a kukánk áll magabiztosan balkéz felől, amit aztán újabb lejtő követ. Szerencsére itt már nem járnak kocsik, csak azok hajtanak be, akik itt laknak.

Ez megnyugtató abból a szempontból, hogy ha egy ilyen esés köbetkeztében kizuhanok hirtelen a semmiből az utcára, már csak egy parkoló szomszéd gurulhat át rajtam.

Miután összecsukló mozdulatokkal végre lejutok különösebb sérülés nélkül, megkönnyebbülten gurulok erre-arra, rémült szemekkel nézve a talajt, ami mindennek mondható, csak egyenesnek nem. Itt egy gödör, ott egy dudor, amott meg egyszerűen csak kiáll a széttört macskakő. Érdekes, eddig nekem teljesen simának tűnt, de valahogy most 8 keréken úgy érzem, az életemmel játszom.

Kezdeti nehézségeket túlélve kezdek megnyugodni, hogy nem estem még el, mikor az egyik kedves szomszéd állat módjára behajt a kis közbe, én halálrarémülten fellépek a 10 centivel magasabb járdára, egyensúlyvesztés következtében gurulok még 2 métert segélykérő karokkal, és elkeseredett arccal, aztán bekövetkezik az, ami meglepő lett volna, ha mégsem. Plaff.

Élek. Semmi bajom. Talán csak annyi, hogy az utolsó csigolyám hamarosan le fog válni. A legjobb, hogy csuklómon, könyökömön, térdemen védőfelszerelés, de még egyiket se sikerült kihasználnom. Testem valahogy ősi ösztönökkel érzi, hogy ezekre nem eshetek.

Semmi baj. Méltóságteljesen gyakorlok tovább, tűrve a kertészkedő öreg lopott tekinteteit, az utcát tisztító rabszolga vigyorát (na neki aztán semmi oka rá), na a kőművest, aki az egyik házat újítja fel, már tudatosan elkerülöm. És gurulunk, gurulunk, mindaddig míg letelik a gyakorlásra szánt idő, és a halál torkából megmenekülten indulok vissza a házba, kúszok fel a kis macskaköves emelkedőn, a kukába kapaszkodva, aztán a kertajtóba, ami mozog, én is mozgok, aztán valahogy mégis bezárom magam mögött, és ott van előttem a hátsó ajtó, ami előtt ugyan egy kis kedves betonlépcső van, óvatosan elkapom, és leülök. Megérkeztem.

Élek. És nagyon fáj.

FOLYT. KÖV.:  ITT!

Görkori - a kezdetek

Az első lépést a legnehezebb megtenni. Megtettem. Megvettem a görkorit. Ettől a ponttól fel vagyok készülve arra, hogy össze leszek zúzva, horzsolások mindenhol, fájdalmak, szenvedés, a talajjal való ismerkedés, stb.

1. fázis: Rengeteg kérdés: Rajtam van a kori, nem csinálok semmit, miért gurulok mégis hátrafelé? Következő kérdés, vajon mi fog megállítani? Mikor? Mennyire fog fájni?

2. fázis: Állok. Megpróbálok elindulni. Ki fog megállítani? Mikor? Mennyire fog fájni?

3. fázis: Megyek. Barátunk a hátsóajtó és a kertkapu. Gurulunk ide és oda. Földet nézzük. Ohh, egy szárnyashangya, közepén guruló kerék kettévágta szegényt. Vajon mikor? A veréb felkapja. Milyen ügyes, hogy el tud repülni előlem, különben kettős gyilkosság miatt nem aludnék.

4. fázis: Nagyon fáj. Fáj a talpam, fáj a bokám, fáj a lábszáram, fáj a térdem, fáj a csípőm, fáj a hasam. Más nem.

5. fázis: Mostmár nagyon megy. Annak ellenére, hogy hirtelen mozgások törzzsel előre-hátra életem megmentése érdekében, kapálózások elképzelhetetlen irányokban, kimerészkedek az utcára.

6. fázis: A harmadik segges után beismerem, hogy mégiscsak a 3. fázisnál járok, és vissza a kertkapuhoz, és a hangyáimhoz.

Összegzés: Nagyon fáj.

FOLYT. KÖV.: ITT!

Görkori

Azzal a mély elhatározással, hogy egybekötjük a sportot a szórakozással, és hogy végre legyen már valami testmozgás is az életemben, elhatároztam: görkorival fogok munkába járni.

Elhatározásomat csak erősítette a tudat, hogy semmilyen háttérinformációm nincs a dologgal kapcsolatban, soha nem korcsolyáztam, vagy síeltem, vagy hasonló.

Némi megerősítést várva Ákostól, elkezdtem őt győzködni, de valahogy nem érezte át, hogy milyen jó dolog is ez. Ígyhát egyedül, felelőségem teljes tudatában, vállalva a következményeket, hogy az elkövetkezendő években a következőket kell majd hallgatnom: "ugyehogymegmondtamhogynemfogmenni" és "kidobtunkegycsomópénztfeleslegesen", mindezek ellenére meghoztam a döntést: Vegyünk egyet!

A döntés meghozatala kb. 1 hónapig tartott, ígyhát a megvalósítást másnapra tettem.

Hosszas internetes kutakodás után másnap már megvolt az igazi. Próbálgatásával a boltban sok időt nem tölthettem, mert ahogy felálltam benne, az egyik lábam elindult egy irányba, a másik egy másik irányba, nem is értem, hogy maradtam egyben.

Nem, ez sem tántorított el...majd megtanulunk bánni ezzel az ördöngős jószággal, szelíd báránnyá változtatjuk, mégha levet is magáról a bika.

Pár perc múlva boldogan szabadultam meg a pénzemtől, és indultam büszkén haza, nem gondolva arra, hogy a móka csak most kezdődik....

FOLYT. KÖV.: ITT!