Ideje elszakadni a hátsó kert nyújtotta biztonságtól, irány az utca! Hát fiam minek veszel görkorit, ha még az utcára se mersz kimenni.
A kertkapunk nagyon szerencsésen van megoldva, ugyanis ahogy kilépek rajta, erős lejtés, macskakővel fűszerezve. Ha sikerül itt élve lejutni, anélkül, hogy a gurulás begyorsulna, és mondjuk a kerék nem akadna bele egy kőbe, ami azt eredményezné, hogy lábam egyhelyben maradva testem előrelendül, és elgondolkozok azon, hogy védősisakot miért nem vettem, ezután már csak egy padka figyel kb 10 centis mélységgel, természetesen egy méteren belül, nehogy unalmassá váljon a szakasz, tehát ha esek, ez már meg se kottyan. Túlélés érdekében a kukánk áll magabiztosan balkéz felől, amit aztán újabb lejtő követ. Szerencsére itt már nem járnak kocsik, csak azok hajtanak be, akik itt laknak.
Ez megnyugtató abból a szempontból, hogy ha egy ilyen esés köbetkeztében kizuhanok hirtelen a semmiből az utcára, már csak egy parkoló szomszéd gurulhat át rajtam.
Miután összecsukló mozdulatokkal végre lejutok különösebb sérülés nélkül, megkönnyebbülten gurulok erre-arra, rémült szemekkel nézve a talajt, ami mindennek mondható, csak egyenesnek nem. Itt egy gödör, ott egy dudor, amott meg egyszerűen csak kiáll a széttört macskakő. Érdekes, eddig nekem teljesen simának tűnt, de valahogy most 8 keréken úgy érzem, az életemmel játszom.
Kezdeti nehézségeket túlélve kezdek megnyugodni, hogy nem estem még el, mikor az egyik kedves szomszéd állat módjára behajt a kis közbe, én halálrarémülten fellépek a 10 centivel magasabb járdára, egyensúlyvesztés következtében gurulok még 2 métert segélykérő karokkal, és elkeseredett arccal, aztán bekövetkezik az, ami meglepő lett volna, ha mégsem. Plaff.
Élek. Semmi bajom. Talán csak annyi, hogy az utolsó csigolyám hamarosan le fog válni. A legjobb, hogy csuklómon, könyökömön, térdemen védőfelszerelés, de még egyiket se sikerült kihasználnom. Testem valahogy ősi ösztönökkel érzi, hogy ezekre nem eshetek.
Semmi baj. Méltóságteljesen gyakorlok tovább, tűrve a kertészkedő öreg lopott tekinteteit, az utcát tisztító rabszolga vigyorát (na neki aztán semmi oka rá), na a kőművest, aki az egyik házat újítja fel, már tudatosan elkerülöm. És gurulunk, gurulunk, mindaddig míg letelik a gyakorlásra szánt idő, és a halál torkából megmenekülten indulok vissza a házba, kúszok fel a kis macskaköves emelkedőn, a kukába kapaszkodva, aztán a kertajtóba, ami mozog, én is mozgok, aztán valahogy mégis bezárom magam mögött, és ott van előttem a hátsó ajtó, ami előtt ugyan egy kis kedves betonlépcső van, óvatosan elkapom, és leülök. Megérkeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése