Belépett az ajtón frissen, üdén, fiatalon, pofátlanul jókedvűen, és francián. Mintha egy tavaszi fuvallatot hozott volna magával az állott levegőbe tarka lebegő szoknyájával, loknis szőkésbarna hajával, hatalmas, barna őzikeszemeivel, férfiak tekintetét magávalragadva, mintha csak egy romantikus regényből termett volna közénk.
19 volt még csak, szerelemtől repdeső, zsenge, fiatal hölgy, csordultig tele érzelmekkel, az élet szeretetével, naivitással, és minden olyan rácsodálkozással, amitől a férfiak olvadnak, a hangulat rózsaszínné válik, pillangók tűnnek elő a semmiből, tarka rét virágai a messzeségből, szivárvány a felhők mögül.
Hát ezért utáltuk - mi, nők - Solene-t.
Csak belépett, és mi tudtuk, a válasz a kérdésre: nem. Minden dolgozó nőtársam nevében, akik fáradtan kelnek fel hajnali 5-kor, dolgoznak 8-10, vagy akár 16 órát egyhuzamban, akik minden nap végig kell hallgatniuk, hogy a kávé nem elég meleg, vagy túl forró, akik évek óta dolgoznak a megélhetésért, nem csak most toppantak be a nagyszerű élet kapuján, mindannyiukra gondolva e szent pillanatban, mikor megláttam Solene-t, nemet mondtam. A becsület kívánta meg.
A nő, aki még a szakadt esőben is képes fodros esernyőben betoppanni, kis virágokkal a tetején, mosolyogva, NEM.
De nem volt mit tenni, Solene itt volt, Solene kedves volt, és Solene gyorsabban tudott pislogni akármelyikünknél.
És végül bekövetkezett a legszörnyűbb: Solene megtört minket is. Megszerettük. Solene-nel lehetett beszélgetni Franciaországról, az irodalomról, az életről, a szerelemről. Solene meghallgatott mindenkit, bólogatott, néha megjelent élete szerelme is, akivel érintés nélkül elevenen elégtek a szerelem tüzén.
Mindezek után, hogy elveinket feladva, nem törődve a dolgozó nők érdekeivel, magunk közé fogadtuk ezt a teremtést, Solene bejelentette, hogy elmegy, mert franciát fog tanitani kis angol purgyéknak dupla bérért. Ezek után Solene, a szivárvány az égen, a napsugár a vihar után, a vadvirág a réten, a szelíd őzike, az ide-oda repdeső pillangó úgy viselkedett a felmondási ideje alatt, mint egy hisztis ribanc. Talán nem véletlenül szerepelnek a francia regényekben kizárólag úri hölgyek és feslett utcalányok. Lehet, csak egy vékony választóvonal van a kettő között, és csak idő kérdése, mikor melyiket látjuk.
Mire letelt az egy hét felmondási idő, csak álltam, számat harapdálva, nehogy mondjak valamit, kezem ökölben, és olyan nagy megkönyebbülés volt, mikor kilépett az ajtón, ami ritkán adatik meg halandó embernek.
Hát ő volt Solene, aki átsöpört rajtunk egy hónap alatt, aztán minden visszaállt abba a kerékvágásba, ami mindig is volt.
