Van abban valami feszült izgalom, amikor közeledsz a csatatér felé. Hátad mögött ott a biztonság, még megfordulhatsz, és hazamehetsz. De az ösztön, a kíváncsiság, és az véred hajt, hajt előre, hogy megméresd magad bármi áron, hogy elpusztítsd az ellenséget még akkor is, ha talán soha többet nem térsz haza. A lábad visz gondolkodás nélkül, nem vagy egyedül, anélkül, hogy körülnéznél, hallod a szíveddel együtt dobbanó szíveket, a veled együtt mozgó lépések zaját, amikor megérkezel.
Csend van. Egy-két kóborló paraszton kívül, akik fel sem fogván a helyzet komolyságát, teljes a nyugalom. Várni kell. Az izgatottság alábbhagy. Nincs értelme energiát pazarolni, legjobb, ha mindenki leül, és türelmesen kivárja azt a pillanatot, amikor megérkezik az ellenfél. Pár szót szólunk egymáshoz, néhány esetlen vicc is elhagyja szánkat, csak teljen az idő, oldódjon az a feszültség, amit az idegen hely szelleme okoz. Még legurul egy kis szíverősítő, ami némi bátorságot ad, és segít felkészülni a csatára.
A perc egyre közelebb van, és a taktikai felosztás is megtörtént, kinek melyik ellenfél a legalkalmasabb, milyenek az erőviszonyok, ki milyen állapotban van, és mennyire felkészült a teljes sikerhez. Ha egyáltalán elérhető a teljes siker.
És akkor valami zaj, valami mozgolódás támad, fejek fordulnak a hang irányában, a beszélgetés hirtelen megszakad, mindenki tudja: itt az idő.
A helyzet felmérése pillanatok alatt megtörtént. 7en voltunk, és a 7 ellenfél egyenként érkezett. Jó méretesek voltak, gyomrunkba tolult a vér, mély lélegzetet vettünk, és tudtuk, nem lesz könnyű menet, de meg tudjuk csinálni.
Egészen az utolsó pillanatig meg volt a remény, amikor hirtelen történt valami, ami megingatta hitünket, erők átcsoportosítását kívánta, amire nem voltunk felkészülve. Megjött a 7-ik. A látvány, és a parasztlány mondata egyszerre hasított belénk: "és a kacsa!"-mondta büszkén, és ott, egyetlen egy tálon, a 7. -en egy egész kacsa figyelt minket ropogósra pirítva. Illetve figyelt volna, ha egy korábbi csatában nem vesztette volna fejét. Hát ennyi volt. Hiába készültünk, Góliáttal nem számoltunk. Megkezdtük a csatát, de némán magunkban mindannyian tudtuk, elvesztünk. Ebböl elvitel lesz.
Csaták után az éjszakák mindig különösen csendesek. Bár senki sem alszik, mégsem szólunk egymáshoz. Sebesültek mindenfele, gyomorfájdalmakkal forgolódva, a konyhában lerágott csontok heverve szanaszét jelzik, hogy az ellenség otthonainkig szorított vissza minket, de azt a csatát már nem élték túl. Hallom bajtársaim nyugtalan forgolódását, a mély szuszogásokat, a néha ki- és becsukódó WC ajtó nyikorgását, és kiterülve arra gondolok, hogy hamarosan felépülünk, és megerősödve, új taktikával állhatunk újra a csatatérre, amikor majd még egy kacsa se győzhet le minket, még az "Anno 1366"-ban sem.
