Neonatológia

A legapróbb nyikkanásra összerezzenő emberek, alvás hiányában bedagadt vörös szemek, azelőtt szerelmi mámorban úszó, s most egymást okoló párok, sziszegő, ölni tudó hangok a másik felé, hogy idegen meg ne hallja: " Add már ide a böfis kendőt, nem látod, hogy a földre hányt már megint???"

Igen, ez a Neonatológia. Hogy mi az a neonatológia? Ez egy újabb olyan szó, amit megint a neten kell megkeresni, mert mostmár bizony így beszélnek az emberrel: "Menjen a neonatológiára!". Az ember meg bólogat, hogy jó, aztán élete szerelme felé súgja, hogy az meg mi, mire élete szerelme, akinek a vállán egy kisebb nyálcsomó van, visszasziszeg, hogy "Honnan tudjam? Miért nem kérdezted meg?", és az ember kételyek közt ballag haza, hogy vajon mi is történt aznap. De este boldogan néz párjára, ott van, megtalálta! Csecsemőgyógyászat! Hogy ez pontosan mit takar, az már a fenét se érdekli, irány a neonatológia!!!

A kezdeti lelkesedés hamar alábbhagy, mikor kiderül, hogy hetekkel előtte időpontot kell foglalni. És mégalább hagy a lelkesedés, amikor kiderül, hogy ezt csak szerdán 9 és 10 között teheti meg, és tovább romlik a helyzet, mikor az éjszakai őrület miatt a szerencsétlen újdonsült szülő harmadjára alussza át ezt az időpontot. Na de ezért van mobiltelefont, amit beállíthatunk ébresztőre, és amit elfelejtünk töltőre tenni. Nem baj, egy nap már nem oszt nem szoroz, három hét múlvára csak sikerül időpontot adnia a kedves hölgynek, és az ember fia meg reménykedik, hogy az ordító gyermek által okozott átmeneti vagy végleges halláskárosodástól jól értett-e mindent.

Aztán eljön a várva várt nap. Irány a neonatológia. Időpontra megyünk, nemhiába, azért mégiscsak uniós ország vagyunk, nem hagyják a szegény csecsemőket, és pláne annak szüleit várakozni.

10.45-épp hogy odaértünk.

A váróteremben a hangulat már a tetőfokára hágott, de azt hiszem, ezen a helyen más állapot nincs is. Kismamák dugdossák a cumisüveget, mert mostanság cumisüvegből etetni egy 6hetes csecsemőt egyenesen bűnözésnek számít, másik anyuka idegből rázza a gyereket, hogy ne ordítson teli torokból, apuka meg meri kérdezni, hogy ha nemrég evett, akkor minek csináljon újab adag tápszert, anyuka enyhe pszichikai nyomást gyakorolval odasziszegi: "Azért mert ooordíít, nem látod? Ordíííít" Eközben bentről egy másik gyerek visítása szűrődik ki.

Én megelégedetten nyugtázom, hogy oké, ez a 6 hét nem csupán minket viselt meg. Ránézek az én kis drágámra, aki békésen nézdegél a duplasúlyával, mintha nem is értené, mit kell itt ordítani, és olyan áldott jó gyermek, hogy nem is értem, mi miért is panaszkodtunk.

Az idő pereg, és 11.40-re már olyan dühroham kezd kitörtni rajtam, hogy legszívesebben beverném az ajtót. Hogy merik így megváratni ezeket az ártatlan gyermekeket? Hát ez kész kínzás!!!!

Utólag átgodolva csak nekünk, mert a mi kis drágaságunk békésen nézegetett körbe, rá a pszichés nyomás még nem hat, de a felnőttek között már egy se volt ott épp idegrendszerrel. Talán ezt a neonatológiát valamilyen idegölőként is fel lehetne haszálni a hadseregben.

És amikor már úgy érzi az ember, hogy nincs tovább, egyszercsak szólítják.

Megnyugodnék én, tényleg, hogy végre értelmet nyert ez a várakozás, ha nem pontosan azokat a vizsgálatokat csinálták volna meg, amit a háziorvos minden egyes alkalommal letesztel. De ha ennek értelme nem volt, legalább kaptam egy-két jó tanácsot. Mostmár lehet vágni a körmét. 6 hét után. És én akkora hülye vagyok, hogy közlöm: " hát nekünk már másnap vágni kellett, olyan hosszú volt", mire jól le lettem teremtve, hogy 2 hétig nem lehet!!! Miután a téma okafogyottá vált, a doktornő csak pár percig osztotta az eszet, és mivel nem aludtam egész éjjel, eszembe se jutott, hogy egyszer pont a csecsemős nővérek vágták le neki. Ezek után még egyéb témákban is volt ingyenes ész-osztás, és ezzel végeztünk is.

Boldogan lépek ki újra a bömbölő valóságban, édes drága gyermekem még mindig a legnagyobb békében, és hihetetlenül büszke vagyok, hogy mi voltunk az egyedüliek, akiknél nem volt balhé.

Igen...az én kicsi fiam!!!

Beülünk az autóba, Ákosom kinyitja a szemét, aztán a száját...és torkaszakadtából elkezd bömbölni. 

Csak egy normális reggel

Azok után, hogy hetek óta nem ébredtem kipihenten, illetve fel se fogtam, hogy felkelek, mert 5-kor még sötét van, és 10 percem van rá, hogy elkapjam a buszt(hamarabb ugyanis nem vagyok hajlandó felkelni), aztán délután zuhogó esőben haza, este ágybazuhanás, és másnap megint minden előlről, és ha netán 7vége jön, akkor 12 óra alvás, kómás felébredés, és már megint hétfő, hát ma reggel csoda történt.

Jól kiérdemelt szabadnapomon végre kipihenten, ember időben (7.25) ébredtem fel. Nyoma sincs a tegnapi félórás sírógörcsnek, amit egy teljesen ismeretlen nő blogja váltott ki, aztán a félórás röhögőrohamnak, amit már megindokolni sem tudok, de annyi biztos hogy a földrekényszerített.

És nap sütött be az ablakon! Nap!!! És madarak csicseregnek, és süt a nap, és én ordítani szeretnék még akkor is amikor rendezetlen égnekálló össze-vissza csavarodó hajjal felhúzom a rolót a tetőtéri ablakon, amit nagyon óvatosan kell megtennem, mert kb mióta beköltöztünk nem működik rendesen, kibámulok a napba, és vki a szomszéd ház szintén tetőtéri abakából az arcomba bámul.

Még az se érdekel, hogy a konyhában kb 10 fok lehet, boldogan megcsinálom a kis reggelimet, megfőzöm a kávét, felkeltem a szomszédokat a kávédaráló hangjával, ha netán elaludtak volna, és visszakucorodok a jó melegbe.

A kávémat szürcsölgetve átnézem a neten a napi teendőimet: hogy lehet legkönnyebben megjárni az üzleteket az Oxford streeten, aztán le a fürdőbe, és hihetetlen de van időm emberi formát varázsolni magamnak.

És nincs más hátra, mint leellenőrizni, hogy megvan-e a bankkártyám, és talán úgyse veszek semmit, mert az összes ruha ami normáliss állapotban rám jönne, már nem, és az összes többi, ami majd kelleni fog, még nem jó. Azért mégis megvan a remény, hogy a nap végén magyarázkodnom kell majd kicsit, hova is tűnt az a pénz, és miért is volt szükség minderre.

És a legboldogabb emberként lépek ki a napba, teli reményekkel, és 'a világ szép'-érzéssel, és irány, irány London baby....

és még egy capuccinot sem...

Most hogy beértem a londoni belvárosi irodámba, és megint nem volt szex tegnap este, csak a kövér ronda feleségem szuszogását hallgattam egész éjszaka, azt hiszem lemegyek ide a sztárbákszba, és veszek egy kávét. Amit úgyse tudnak normálisan megcsinálni, mert parasztok, és segg hülyék, meg kib...ott akcentusuk van, igaz, hogy olyan nők vannak ott, akiket én soha nem kaphatnék meg, hiába van 3bankszámlám, de ezért csak mégjobban utálom őket, mert boldogok, és azt hiszik, hogy ettől majd jó lesz az én capuccinom, és egyébként is az én sztárbákszomat bezárták, pedig ott aztán olyan kiszolgálás volt, hogy csak na. Igaz, hogy a fekete manager-t senki sem értette, nade legalább felajánlotta magát, meg rajtam kívül csupán 10 ember járt oda, de akkor is.

Ahogy felveszem a zakóm, már tudom, hogy el se kéne indulni, de mégiscsak adok egy esélyt ezeknek a nyomorultaknak, hogy csináljanak egy capuccinot.

De persze tök felesleges. Amíg a kávézóban voltam, kiszolgáltak rajtam kívül még 83 vendéget mosolyogva, és egymáson átesve, de hát ezek hülyék, és nem tudnak kávét csinálni. Igaz, hogy én képtelen vagyok otthon egy kávét főzni, és még soha nem is próbáltam, de nem lehet olyan bonyolult fél óra alatt 100 embert kiszolgálni 4 embernek.

Hogy az elkövetkező 2 órában mi történt, azt már nem tudom, mert valószínűleg csak eztán vettem észre, hogy szar volt a kávém.

Na de még jó hogy két óra múlva erre ráébredtem, mert ideje felhívnom őket, és elmondani nekik is ezt az élményemet.

Hogy ki vette fel a telefont, azt nem értettem, mert oda se figyeltem. Mindenesetre elmondtam neki, hogy milyen szar volt a capuccinom 2 órával ezelőtt. Sőt, azt is elmondtam, hogy a kollegámnak is szar volt.

Erre a hülye picsa a telefonban megértően azt mondja, hogy nagyon szívesen készít nekem egy másikat ingyen, és sajnálja a rossz tapasztalatomat, és még pár ingyen utalványt is felajánlott.

Na mondtam, hogy hát én lehet vissza se megyek, erre a hülye ribanc, hogy nagyon szívesen találkozna velem, hogy kijavítsa ezt a hibát, és megbeszéljük, hogy mégis mi volt rossz a capuccinoban. Hát nem igaz hogy nem érti, pedig már mondtam neki, hogy szar volt!

Mit képzel? Meg is mondtam, hogy inkább elmegyek a káfénéróba, ahol szarabb a kávé, én ugyan nem tudom miért, mert nem érzem a különbséget, de ez nem olyan menő.

Ugyan minek kéne visszamennem? Nincs nekem erre időm! Erre azt mondja, hogy hát nem tudja a capuccinot elhozni az irodámba. Nahát mondtam neki, hogy dehogynem tudná!!! És én ezt komolyan is gondoltam!

De meg is kérdeztem a nevét, és hopp...már el is telt egy félóra a telefonon.

Végül azért csak adtam neki egy tanácsot, hogy hogy kéne sikeressé tenni az üzletét, és 'HA' ÉN visszamegyek, mi az a minimum amit elvárok.

Azt hiszem most nem megyek egy darabig, hadd főjjön a feje, hogy elvesztett egy ilyen vevőt, mint ÉN.

Talán majd egy-két hét múlva, mert akárhogy verem magam, a káfénéróban úgyse kapok ilyen kiszolgálást.