De azért van még esély, doktor úr? - Hát...nagyon kicsi...

Egy nagyon nem sikerült hét után érkeztünk meg a kórházba. Igazából semmi jót nem éreztem, ahogy kellett volna, valahogy semmi sem sikerült. 10.45-re volt időpontunk, másfél órás késéssel szólítottak.

Az ajtóhoz léptem, és illedelmesen megkérdeztem, hogy az apuka bejöhet-e. Az orvos hátul ült, és rázta a fejét: NEM.

Valahogy másra nem is számítottam, pláne Nyíregyházán. Beletörődve indultam az orvosi ágy felé, hát úgy tűnik, csak enyém ez a gyerek.

Az orvos 1 perc ultrahang után ennyit kérdezett: Hány éves maga?

A válaszra nem volt reakció. Csak nézte a képernyőt, az arca komorult. Ahogy elejtett pár szót, én már tudtam, valami nincs rendben. Elkezdtek potyogni a könnyeim, de csak vártam.

Végül megszólalt: Sajnos amit látok, az nem jó.

A tarkóredő. Normális esetben 3mm alatt kell lennie. Ha magasabb az érték, nagy esély van a down-kórra.

A szám villámcsapásként súlytott le rám: 5,6. Ez azt jelenti, hogy valami ödéma van hátul a nyakától a gerinc közepéig.

Nem tudtam visszafogni magam, zokogni kezdtem. Még mondott valamit, hogy vérvétel esetleg, meg Debrecenbe kell menni Genetikára, és hogy ez sűrgős.

Én csak zokogtam, nem tudtam szinte megszólalni se a könnyektől, végül még mindig az asztalon fekve csak annyit tudtam kinyögni végső kapaszkodást keresve, hogy esély azért van-e még arra, hogy egészséges.

A válasz szörnyű volt: Nagyon kicsi.

És ott volt a babó a képernyőn, ugyanolyan kis cuki fejecskével, mint Ákócáé volt anno, és olyan kis szép volt, és ott volt az a tarkóredő...

Közben az asszisztens megkérdezte, behívja-e a férjemet, de nem válaszoltam. Oly mindegy volt, mindjárt kint vagyok az ajtón, és ezen senki nem tud segíteni. Az orvos mondta, hogy mivel hosszú hétvége jön, az lenne a legjobb, ha még ma átmennénk Debrecenbe, és menjünk most azonnal.

Debrecen. Úgy látszik, ha nem magamtól választom, akkor küldenek.

Kiléptem az ajtón, és a sok várakozó boldog kismama között szerencsére Ákos volt hozzám a legközelebb. Én még mindig csak bőgtem, rázkódva a sírástól mondtam neki, mi történt, és ő csak nyugtatgatott, hogy nem lesz baj.

 Gondolkozni se tudtunk, először hazamentünk, mert Ákos is kész volt, megivott egy kávét, aztán indultunk Debrecenbe. Én végigbőgtem az utat, szólni se tudtunk egymáshoz. Lepergett mindenféle a szemem előtt, amit inkább le se írok.

Debrecenben a Klinikára érve látom, hogy uh 2.30-ig van, genetikai tanácsadás meg 2-ig. Hát akkor épp 2.20 volt, nem sok remény, de engem már az se érdekelt volna, ha az egész részleg lett volna zárva, nekem beszélnem kellett valakivel. Bekopogtam a genetikai tanácsadáshoz, akik már 2-kor befejezték a rendelést. Egy nőnek mondtam, hogy ne haragudjon, nem tudom hova kellene mennem, most küldtek át Nyiregyről. (közben hátul beszólt vki, hogy hát már sehova). Lényeg, hogy a nő nagyon megértő volt, és átkísért az uh-ra, ott is nagyon kedvesek voltak, és mivel már senki se volt, hát azonnal megnéztek. Az arcok megint szánakozóak voltak, de az itteni gép 4.9mm-t mért az 5.6 helyett. Viszont még ez is nagyon magas.

 Ekkor visszaküldtek a genetikára (pár ajtó arrébb), ez a nő meg futkározott, hogy keressen nekem dokit, mert már nem volt rendelés. Be is hívtak egy percen belül, és felvették az adatokat, majd megjelent egy adjunktus, Dr. K. Tamás, aki kezet fogott velem, leült, és nagyon humánus módon elmondott mindent. 10%, hogy down-kóros, 30% hogy súlyos szívbeteg, és 50%, hogy egészséges. Én szerintem magamnál se voltam,mikor mondja, hogy milyen vizsgálatot kéne csinálni, meg hogy magzatvíz, meg mintavétel, meg méhlepény, és az kimutatná, hogy down-kór vagy sem. Ezt keddenként szokták csinálni, igaz, hogy ünnep lesz, de megcsinálják nekem kedden, egy hét múlva megvan az eredmény. Később utánaolvastam, ez a chorionboholy-mintavétel. Még ilyen korán nem lehet magzatvízből mintát venni, így a méhlepény széléből vesznek. Nagyjából 100%-ra megmondja, hogy van-e durva kromoszóma-rendellenesség, vagy nincs. Ez down-kór, Edward-szindróma, meg még valami, de már az agyam televolt.

A vetélési arány 1%.

Mondtam a dokinak, hogy nem tudom most hirtelen, mert megbolondulok, ha egészséges, én meg elvetélek emiatt. Teljesen nyugodtan mondta, hogy ebben az 1%-ban benne vannak azok is, akik amúgy is elvetélnének, ezért nem biztos, hogy van egyáltalán 1%, de szerinte nincs kockázat. Megkérdeztem, ha ő lenne terhes, megcsináltatná-e magán. Azt mondta, igen. Tudom, hogy ez nem mérvadó, de akkor ez is számított.

Én csak néztem magam elé a vörösre sírt szemeimmel, ők meg rám. Aztán mikor már meg tudtam szólalni, kérdem, hogy akkor most mi a következő lépés? Erre azt mondta a doki, hogy az én döntésemre várnak, és ő megcsinálja nekem ezt a vizsgálatot MOST. Teljesen lefagytam. Nem tudom, mi vitte rá, hogy rendelési időn és soron kívül megcsinálja nekem.

Megkérdeztem Ákost is, hogy mi legyen, azt mondta, csináljuk. Olyan gyorsan pörögtek az események, és gyorsan kellett dönteni, különben várhatunk jövő hétig, így igent mondtam.

Visszakísértek oda, ahol az uh volt, és kb 5 percen belül már el is kezdte a doki.

Lefertőtlenítették a hasamat, és ultrahangon végig figyelemmel kísérték, ami bent történik. Egy tűt szúrt a méhembe hasfalon keresztül, egészen pontosan a méhlepény szélébe. Onnan vette a mintát.

Nem mondom, hogy nem fájt, de nem volt egy kibírhatatlan dolog, és kb 5 perc alatt kész is volt. Utána felémfordította a monitort, és mutatta, hogy a baba jól van, nem lett semmi baja. Aztán kint kellett ülnöm 10 percet pihenni, és aztán fel a 2-ra (volt lift) az anti-D injekcióért, mert RH negatív vagyok.

Hát az injekciót egy Ursula nővér típusú hölgy adta be, ami majdnem úgy fájt, mint a vizsgálat.

10 nap múlva kellett visszamennem az eredményért.

A következő napokban rengeteget pihentem, nagyon féltem a vetéléstől. Fájdolgált is a pocim olyan 3 napig. Ez pont a hosszú hétvége volt, így Ákos és anyukám rengeteget segítettek, nekem más dolgom nem volt, csak pihenni, ők emelgették Ákócát, aki már 10 kiló, Ákos lefektette minden este, és éjszaka kelt hozzá, ahányszor csak kellett.

Végül abbamaradt a hasfájás, és kezdtem megnyugodni vetélés terén, hogy már ebből baj nem lesz.

De a többi...Nem is tudom most összefoglalni, amin keresztülmentünk, talán majd apránként kijön belőlem. Az eslő napokban csak sírni tudtam. Sírva keltem, sírva feküdtem.

Mindent elolvastam a neten, MINDENT. De bíztató alig volt. 90%-ban down-os babák lettek, persze lehet, csak azok írtak. Már 3,5-ös tarkóredővel down-os lett. Aztán találtam 1-2 bíztatót is, akiknek összement ez a redő, vagy egészséges babájuk született.

Szörnyű gondolatok jártak a fejemben.

Mi van, ha mégis...A doki azt mondta, megszakíttathatom a terhességet. Azt nem közölte, hogy ilyenkor meg kell szülni, és vajúdni vele. Minden átfutott az agyamon, és a legtöbbet az, hogy képtelen vagyok eltemetni a gyerekemet, képtelen vagyok rengeteg szívműtéten szenvedni látni őt, aztán végleg koporsóba tenni. Azt hittem belebolondulok a gondolataimba.

És a terhességmegszakítás. Milyen egyszerűnek tűnik. Eltűnik minden, mintha nem is lett volna, és fél év múlva, már várhatjuk az egészséges babánkat. Ez a legjobb mindenkinek. Legjobb? Vagy a legegyszerűbb...

De arról senki nem beszél, hogy mit élek majd át akkor, amikor ahelyett, hogy a babámat ösztönszerűen minél tovább szeretném bent tartani, mert neki ez a jó, és mégis beindulnak a fájások, és én kinyomom őt akár 1-2 napos vajúdás után a biztos halálba? Nem egy pillanat döntése, hogy ne fogjam fel. Hosszú órákon át közreműködök abban, hogy a biztonságból végleg eltávozzon.

Erről senki nem beszélt.

És én csak sírtam, sírtam és imádkoztam. Néha egy-két napra teljes nyugalom szállt meg, akkor úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Volt olyan reggel, hogy teljes boldogsággal ébredtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy itt egy kis babó. Aztán megint pánikroham jött rám, és alig vártam, hogy ne egyedül legyek itthon Ákócával, mert szédülök, hányingerem van, fázok, izzadok, nem kapok levegőt.

Ezek az érzések váltakoztak. És egyik nap valami furát éreztem. A 14.hétben vagyok, nem lehetett az. Aztán megint, és megint.

Ugyanaz, mikor először éreztem meg Ákost a 18. héten. Egyre erősebben. Akkor már tudtam, bár alig hittem, de a babó volt az. Aztán a következő nap mégintenzívebben, ütött-vágott, ami iszonyatosan csiklandozott, mintha egy kis pillangó akart volna kitörni. És ettől az érzéstől olyan boldogság áradt szét bennem, hogy elfelejtettem mindent minimum másnap reggelig. Azt hiszem, seggbe akart engem rúgni, hogy anya, kapd már össze magad. Egyre biztosabb voltam benne, hogy jól van, de abban is, hogyha mégse, akkor valahogy túléljük együtt.

Az utolsó napokban nyugodt voltam. Vasárnap szinte vártam, hogy láthassam megint a babám, és abban reménykedtem, hátha összement ez a tarkóredő. Aztán eljött a hétfő.

Reggel fél 5-kor ébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. 6 után elindultunk Debrecenbe. Fél 8-ra ott voltunk, de a Genetikán csak 9-től volt rendelés. Viszont addig behívtak ultrahangra.

A babó kora reggeltől tombolt bennem. Valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen erős és bolond bogyó csakis fiú lehet, de ez érdekelt a legkevésbé ott.

A tarkóredő nem ment össze. Viszont nem is nőtt. De a babó nőtt. És a tarkóredőn kívül minden tökéletesnek tűnik. Csak azt nézték, amit a down-kór befolyásolhat: orrcsont, combcsont, fej mérete, szemek állása, fülek, ujjacskák és a szív. Minden rendben volt. Én csak néztem őt a képernyőn, ahogy bohóckodik, és már olyan kifejlett volt, minden kis porcikája megvolt, és akkor a szájához kapta a kezecskéit, és elkezdte szopni az ujját. Mindezt olyan aranyosan csinálta, hogy még az ultrahangos is elnevette magát. Hát hogy lehetne egy ilyen babát idő előtt megszülni?

Képet elfelejtettem kérni, nagyon ideges voltam, mondták, hogy nem látnak semmi rosszat a tarkóredőn kívül, de ők nem tudják a kromoszóma-vizsgálat eredményét, várnom kell a Genetikára.

Innen kezdődött a pokol. 9 előtt megkezdték a rendelést. És hívták be egyesével a kismamákat. Mi másodjára érkeztünk, de soha nem az én nevemet mondták. Már vagy 15-en lementek előttem, és én kezdtem teljesen kikészülni, de Ákos rámszólt, hogy ne hagyjam el magam. Aztán elment wc-re, és én elkezdtem pityeregni. Mikor visszajött, csak dühöngtem, hogy én mostmár bekopogok, mert mindenkit előttünk hívnak, és sokakat csak azért hívnak be, mert elmúlt 35, és nincs is semmi baja. Azt hiszem, ekkor éveket öregedtünk, és már a kiborulás szélén álltam, mikor végre mondták a nevemet.

Felpattantunk, és mentünk. Egy 35 körüli doki volt, nem tudom kicsoda, ő nem mutatkozott be, de azért normális volt. Leültünk. Az arca gondterhelt volt. Ekkor mindketten megzuhantunk, és a legrosszabbra gondoltunk. Némán hallgattuk amit mond. Azzal kezdte, hogy hát a tarkóredő  sajnos ugyanakkora, itt kb 2-3 mondatnyi blablát hallottam, aztán ezt a mondatot: "a kromoszóma-vizsgálat eredménye jó lett".

Itt lefagytam. Mi van? Meg is állítottam: Tessék???

Aztán folytatta, hogy hát igen, nincs semmi komoly kromoszóma-elváltozás, tehát a Down-kórt teljesen kizárhatjuk, és még más kromoszómarendellenességből származó betegséget is. És folytatta tovább. Mi azt hiszem itt maradtunk, aztán nagysokára tudtuk csak felvenni a ritmust megint.

Amit mondani akart, hogy a magas tarkóredőnél gyakori a súlyos szívbetegség, de szerinte olyan nagyon súlyos nem lehet, ha egyáltalán van, mert azt már látni szokták, és semmi eltérést nem találtak most, de mennünk kell Bp-re magzati szív-ultrahangra, ott jobb eszközök vannak.

Félig fejbeütve mentünk ki, és hiába lebegett ott a szívbetegség kockázata, mérhetetlenül boldogok voltunk.

A "kicsi esély"-ből a "nem down-kóros"-ig jutottunk, és csak arra gondoltunk, hogy mostmár minden rendben lesz.  Hát mégsem felejtett el minket a Jóisten.

Gyors telefonok az értünk aggódóknak, anyukám végre kisírhatta magát örömében, eddig tartotta bent, nehogy elkeserítsen.

Még kint várnunk kellett, hogy Dr. K. Tamás is megnézze a leletet, hogy mikor jöjjünk vissza. Ő azt mondta, ráér akkor, amikor megvan a szív-uh eredménye, nem kell jövő héten menni megint. Vele sajnos nem tudtunk személyesen beszélni, mert nagyon elfoglalt volt, és ma máshol rendelt, de nagyon hálásak vagyunk neki is mindenért. Mikor a kontroll időpontját beszéltük meg, a doki megkérdezte, hogy az uh-n mondták-e a baba nemét. Mondtam, hogy nem, de szeretnénk tudni, ugyanis ott állt a papíron a babó kromoszómája: XY.

Kisfiú! :)

Mindketten felnevettünk örömünkben, bár azt hiszem, ugyanígy reagáltunk volna a kislányra is.

Tudom, hogy vannak még vizsgálatok előttünk, de azt is tudom és érzem, hogy minden rendben lesz ezzel a kicsi fiúcskával, és a Jóisten is velünk lesz, volt, van.

Nagyon várunk, kicsi mókus.